Nehéz rájönni, hogy hol is a szabadság. Lehet-e egyáltalán olyan, hogy egész személy szabadsága? Vagy csak a tetteinknek, érzelmeinknek, gondolatainknak van szabadság? Ez biztos. Vajon akkor vagyunk tökéletesen szabadok, ha ezek a dolgok mind szabadságot nyernek egy időben? Lehet-e párhuzamosan szabadon érezni és közben szabadon cselekedni? Ez jó kis dilemma. Hiszen az érzéseink befolyásolják a cselekedeteinket. Tehát ha az érzelmeid szabadok, és útjukra eresztjük őket, akkor azok már befolyásolják a tetteinket, hiszen például egy számomra fontos emberrel szemben nem teszek meg olyan dolgot, ami szemben áll a szeretettel. Tehát a cselekedetem nem szabad, a saját érzéseim kötik gúzsba. De ez fordítva is előfordul. Hogy a tetteim szabadsága olyan helyzetet idéz elő, ahol az érzéseim háttérbe szorulnak, és azt hiheti, hogy már nem is szeretem. És hiába mondom neki, hogy nem így van, nem hiszi már el. Érdemes-e ezek után szabadnak lenni? Lehetek-e én így, mint többösszetevős entitás tökéletesen szabad? Vagy csak egymást váltva a bennem rejlő részek, darabok szabadok, de sosem egyszerre? Maga a szabadság érzése is egy furcsa dolog. Társaságban nem gyakran érezhető. Talán a legklasszikusabb szabadságérzés-példa, vagy hasonlat, hívjuk aminek akarjuk, amikor egyedül indulsz valami számodra nagy, izgalmas, titokzatos, reménnyel teli, de már zsigerben buzgolkodó "nagytörténés"-érzést tartogató és előidéző dolog, esemény felé, amiről tudod, hogy nagyon jó lesz, és életed végéig emlékezni fogsz rá, és állsz a kietlen úton, melletted napraforgómező, tűz a nap, visszadobod a hátizsákot a válladra, rágyújtasz a cigarettára, már látod a következő lakott település templomának tornyát, beleszippantasz a levegőbe, csak a madarak, bogarak, kóbor állatok pergő neszét hallod, semmi városzaj, dúdolsz valami kellemes dallamot, és csak állsz a semmi közepén, teljesen egyedül, és önkénytelenül elröhögöd magad, hogy ez mennyire jó. És akkor az a megfogalmazhatatlan, de bizsergető érzés teljesen átjár, és nem akarsz beszélni senkivel, mégis mindenkinek ki akarod kiabálni, hogy SZABAD VAGYOOOK!!! Talán ez az érzés a szabadság. Vagy ehhez hasonló. De ennek semmi köze nincs sem a másokhoz viszonyuló érzésihez, sem a gondolataidhoz, sem a tetteidhez, sem semmihez, mert akkor és ott nem gondolkodsz, nem érzel senki iránt semmit, eszedbe se jut senki, nem csinálsz gyakorlatilag semmit, mégis tele vagy mindezekkel. Szeretettel, gondolattal, tettvággyal. A szabadság önzőség? Az. Hiszen nem osztod meg senkivel. Jó lenne, de úgysem tudod. És ez az érzés is csak növeli a szabadság érzését, hogy olyat érzel és úgy, ahogy senki más.

De a szabadság nem a nemtörődömségben rejtőzik. Ó, nem. Ne hidd azt, hogy ha csak sodródsz, és nem foglalkozol senkivel és semmivel, szabad leszel. Akkor vagy szabad, ha a döntéseid által teremted meg azt a környezetet magadnak, ahol a saját szabadságodat kiélvezheted. Ha mások döntéseitől, mások jóindulatától függsz, mert "sodródsz" s épp azt teszed, ami akkor és ott jó, akkor már korlátozva vagy, és nem vagy szabad. Az csak látszólagos szabadság, hogy szabadon döntesz arról, hogy most épp mit fogsz csinálni, és nem érdekel, holnap mi lesz. Mert akkor a jövőre vagy utalva. A szabadság a saját döntéseiden és azok következményein múlik. Aki szarik másokra, sosem lesz szabad.

De talán senki nem lehet tökéletesen szabad...

By: http://szesztigondolatai.blogspot.hu

A "társszerkesztővel" folytatott igen érdekes beszélgetés során az alábbi három dolgot boncolgattuk, majd közös erővel megszültünk egy elmélet, mely megpróbálja árnyaltabban megközelíteni, ezen szemléletmódok létrejöttét. Még legkisebb hülyegyerek is érti mit jelentenek ezen szavak, de úgy tényleg valóban bele gondoltatok már? Nem nyelvtani levezetésre gondolok, hanem a lényegre e szavak mögött.

Első nekifutásnak, vagy mondjuk úgy, hogy felszínesen megközelítve a dolgot, vagy hogy cifrázzam: leegyszerűsítve: a pesszimisták azok, akik nyafognak, és sötéten szemlélik a világot; az optimisták mindent szépnek látnak, elsiklanak a rossz dolgok felett, és szinte szentimentalistán állnak hozzá; a realisták pedig mindent a maga valóságában vizsgálnak. Nagyjából ezeket fedi le ez a 3 szó.

Igazából a pesszimistáknak van igazuk, de mégis ők a leghülyébbek, mármint most csak az értelmes embereket vegyük, akik legalább valamennyire tisztán látnak :) szóval a pesszimista szürkének és nagyon is valóságosnak látja a világot, a maga biológiai, fizikai és kémiai törvényszerűségeivel, amit tényleg nem lehet kikerülni, és tényleg meghatároz és tényleg visszafog stb. Még az optimista, ugyanúgy tudja ezeket a dolgokat, de túl tudja magát tenni rajta, azt mondja jókedélyűségében, hogy: "én nem akarom szar hangulatban leélni az életemet, az élet szép, én teszem azzá magamnak, megpróbálok minden kis szépséget felfedezni". A realista e két állapot között ingadozik. Vagy inkább a realista talán egy pesszimista, aki próbál optimista lenni, s lavíroz a két véglet között?

Tulajdonképpen a pesszimista a realista, az optimista felismeri a dolgokat és talán egy kicsit tudatosan is hazudik magának, mert ő észrevesz olyan pici dolgokat melyek számára nagyobb súllyal szerepelnek, mint maga a szürkeség, ergo másképp látja a világot, persze ugyanúgy tudja valóját, de egy bizonyos szintem már szerintem ez egy készség.

Summa summarum: a pesszimistának nincs ereje, hogy önmagának szebbé tegye a világot, a realista bizonytalan hozzá, az optimista pedig egy mákos erős ember :)

by: http://szellemipezsges.blog.hu